Esther kislányként a vasfüggöny mögött az óceánról, a hidegről és az érintetlen jeges sarkvidékről álmodozott, hogy egy nap felfedezi mindezt. A ma már díjnyertes dokumentarista fotográfus karrierjét a sarkvidékek és az ott folyó kutatások dokumentálásának szentelte. Ő készítette az első színes felvételt az Északi-sarkon. Munkájáért számos rangos elismerést kapott, többek között a World Press Photo díját. A szélsőséges körülmények között készített fotói hidat képeznek a tudomány és a nagyközönség között, hozzáférhetővé téve az összetett környezetvédelmi problémákat. Kövesi Eszter beszélgetett a fotóssal.

Ha Rád gondolok, nagyon színes kép elevenedik meg előttem. Eszembe jut a sarkkör, a hideg, az éjszaka, a sárga szín, a Nikon, a National Geographic, Sopron, Molly cica, huskyk, teknősök, jegesmedvék, a New York-i tűzoltók, Németország, a piros túlélőruha, a futás, a biciklizés vagy a zongorázás. Azt hiszem, ez mind Te vagy. Mégis, melyek azok a dolgok, amelyek mérföldkövek voltak az életedben?

Nagyon jól leírtad, mert tényleg ezek a dolgok jellemzőek most az életemre. Az egész történet egy soproni élettel kezdődött, ahol születtem, egy nagyon boldog gyerekkorral, még a vasfüggöny mögött, amelyben folyamatosan azon ábrándoztam, hogy mi lehet a határokon túl. Két ilyen erős emlékem van. Az egyik az, hogy Schneebergig el lehetett látni a házunktól, ami a fehér kövektől úgy néz ki, mintha egész évben hó lenne rajta. A másik, hogy a szobámból látszódtak soproni hegyek, és mindig kérdeztem édesanyámat, hogy mi van a hegyek mögött. Azt válaszolta, hogy ugyanilyen, megy tovább az erdő, mennek tovább a hegyek, de én mindig azt képzeltem, hogy ott az óceán van, és majd ha nagy leszek, akkor megmászom az összes hegyet, hogy bebizonyítsam, hogy a dombok és a hegyek mögött már az óceán van.

Ezek szerint a kalandvágy már egészen kislány korodtól jelen volt az életedben. Hogyan alakult ez tovább? Volt az életedben egy olyan fordulópont, ami mindent megváltoztatott egy csapásra?

Emlékszem, hogy már 12 éves koromban arról álmodtam, hogy Amerikába szeretnék költözni és be szeretném utazni a világot. Ekkor a vasfüggöny már a hátunk mögött volt, szabad világban éltünk, ettől függetlenül ez még mindig nagyon messzi álomnak tűnt. 16 éves koromban elkezdtem a nyári munkákkal pénzt keresni, és az összes keresetemet utazásra tettem félre. Az első egyedüli repülős utam 19 évesen volt, sose féltem elindulni.

National Geographic Explorer, Nikon nagykövet vagy, és néhány évvel ezelőtt elkezdtél dolgozni az Alfred Wegener Intézet Helmholtz Sark- és Tengerkutató Központjában, ahol huszonöt expedíción is részt vettél már. Szerintem sokunkban felmerül a kérdés, hogy mit keres egy dokumentarista fotós egy ilyen expedíción, mi a dolga egy klímakutató bázison.

2015-ben voltam legelőször egy expedíción, akkor még New Yorkban éltem, és egy magazin megbízásából jutottam el az amerikai parti őrség jégtörőjére. Hatalmas szerelembe estem a Jeges-tengerrel, a jéggel, a hideggel, azzal a világgal és környezettel, amiről már gyerekként álmodtam. Nem tudom, emlékszel-e a Delta című műsorra, ami mindig úgy kezdődött, hogy japán kutatók meneteltek az Antarktiszon a kutatóbázisukra. Minden héten néztem a műsort, csak hogy lássam ezt, mert teljesen elvarázsolt, és mindig azon gondolkoztam, hogy ezt a hideget szeretném érezni az arcomon, szeretnék én is így, sítalpakon menni a hidegben. Amikor 2015-ben, jó sok év múlva ott találtam magamat az Arktiszon, a jég világában, megfogadtam, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy ebbe a világba vissza tudjak jönni, és hogy itt tudjak dolgozni. Nem volt előttem példa, hogy mit is jelent egy sarkvidéki expedíción fotográfusként dolgozni, nem ismertem, és a mai napig se nagyon ismerek más fotográfust, aki ennyire erre specializálódva dolgozna. Számomra ez a munka azt jelenti, hogy a kamerám és a fotó egy eszköz ahhoz, hogy a klímakutatásról nagyon széles körben tudjak kommunikálni könyv, előadás, podcast vagy különböző publikációk formájában, például a National Geographicban vagy a New York Timesban. Nagyon sok gyerekprogramom is van, decemberben például a National Geographickal együtt szerveztünk egy élő online oktatást, ahova az egész világon bármilyen iskolából bejelentkezhettek. 8100 gyerekkel találkoztam ily módon egy nap alatt, fantasztikus érzés volt. Nem tudom, mi történik egy-egy ilyen alkalom után, de bízom abban, hogy egy-két kis mag elültetődik a gyerekekbe, és lehet, hogy biológusok vagy kutatók lesznek, akár fotográfusok. Az alapvető célom a munkámmal az, hogy a fotózást felhasználva nagyon széles körben tudjak beszélni a klímakutatásról.

Kilátás Ny-Ålesundra, Svalbardra, a világ legészakibb közösségére, 10 ország kutatóállomásaival.

Mindannyiunk számára látványos, hogy a klímaváltozás milyen romboló hatással van a teljes élővilágunkra. Te, aki ott vagy ennek a közelében, mit látsz, milyen kutatások zajlanak épp, a klímahelyzetünk és a természet sorsa milyen irányba halad?

Rengeteg fajta kutatást követek az Arktiszon és az Antarktiszon, kettőt közelebbről és hosszabb távon is figyelemmel kísérek. Az Alfred Wegener Intézet 1991 óta végez a Spitzbergákon atmoszférikus méréseket. Minden egyes nap déli tizenkettőkor egy időjárásballont engednek fel, ami különböző méréseket végez, például hőmérséklet, szél, ózon, légnyomás. Ez alapján tudjuk azt, hogy a Spitzbergák a globális felmelegedés központja, sehol máshol nem melegszik ennyire gyorsan a környezet. 1991 óta 6-8 °C fokkal növekedett az átlaghőmérséklet télen. 2019 óta járok a Spitzbergákra, és ezeket a változásokat a saját szememmel látom, például hogy a kutatóbázis szomszédságában lévő gleccser minden egyes évben hány száz métert húzódik vissza. Az Alfred Wegener Intézet másik kutatása egy repülőgéppel történő vizsgálati módszer, amit senki más nem csinál a világon. A Jeges-tenger jegének a vastagságát mérik már húsz éve, és a kutatási eredmények azt mutatják, hogy a vastagsága 20-25 százalékkal csökkent ez idő alatt. A Jeges-tenger jege olyan, mint a termőtalaj, amelyen az élet növekszik, ha nem lenne termőréteg, nem lenne élet a Földön. Ugyanezt a funkciót tölti be a Jeges-tenger jege. A kutatók most 2035-re jósolják, ami már csak tíz év, hogy a nyári időszakban eltűnik a jég, s ennek beláthatatlan következményei lesznek. Ez olyan, mintha a termőtalaj eltűnne a Földön, mondjuk egy egész nyárra.

Fieke Rader, a Ny-Ålesund-i AWIPEV francia sarkvidéki kutatóbázis obszervatóriumi mérnöke és az állomás vezetője adatokat gyűjt a permafroszt mérőműszerről.

Óriási természettudományos tudásod van, de van valaki, aki segít neked ott, a tudósok között értelmezni mindazt, amit látsz? Nagyon speciális műszerekkel mérnek, veszik a mintákat, van mentorod vagy segítséged, aki elmondja, hogy éppen mi történik és milyen célból?

Nagyon sok tudományos magazint olvasok, minden egyes expedíció előtt felkészülök, hogy mit fogok látni, milyen kutatások zajlanak. Az expedíción négyszemközt beszélek rengeteg kutatóval, és hálás vagyok, hogy egy-egy ilyen, akár két-három hónapig is tartó úton folyamatosan egyetemi oktatásban részesülhetek, hisz kutatóprofesszorokkal dolgozom.  Amikor például a laborban fotózom őket, elmagyarázzák, hogy mivel foglalkoznak, és minden egyes ilyen alkalommal azon gondolkodom, hogy óriási megtiszteltetés, hogy privát órát kapok éppen egy professzortól. Számomra nagyon fontos, hogy pontosan kiismerjem magamat a kutatásokban, és ha egy átlagember feltesz egy kérdést, akkor azt meg is tudjam válaszolni.

Lassan egy egyetemi diplomát is megérdemelsz valamelyik természettudományos szakon.

Elgondolkoztam azon, hogy ha valamiért most újra kezdeném, akkor talán fizika szakra járnék. Bár soha nem voltam jó belőle, de nagyon érdekel maga a jég és a Jeges-tenger jege.

Fieke Rader, a francia-német sarkvidéki kutatóbázis állomásvezetője ózonszondát készít kibocsátásra az AWIPEV ballonházában.

Tagja vagy a Természetvédelmi Fotósok Nemzetközi Szövetségének, amelyhez olyan fotósok tartoznak, akik képeikkel segítik a vadvilág visszaélése elleni küzdelmet. Mit gondolsz arról, hogy a fotósok, illetve Te magad hogyan tudsz ezért, vagy a klímaváltozás ellen tenni?

Azt gondolom, hogy nemcsak ebben a témában, hanem úgy általában, a képeknek óriási erejük van. Ha elképzelnénk egy olyan világot, ahol semmilyen információt nem kapunk képek formájában, akkor nagyon sok mindent, például a második világháborút vagy bármilyen más történelmi eseményt, el sem tudnánk képzelni. Emellett rengeteg olyan pozitív dolog történt azáltal, hogy fotósok dolgoztak egy-egy témán, ami eljutott döntéshozókhoz, politikusokhoz, változást indítva el ezzel. Nagyon széles körben igyekszem publikálni és beszélni a változásokról. Bízom abban, hogy egyéni szinten is változás indulhat el azáltal, hogy az emberek elgondolkoznak azon, hogy lehet, hogy kevesebbet kellene vásárolnom, lehet, hogy kevesebb húst kellene ennem, lekapcsolom a lámpát, kevesebbet fűtök, biciklivel járok, nem veszek nejlonszatyrot stb. 2024 áprilisában voltam egy delegációs utazáson, ahol norvég, német és francia politikai delegációval utaztam, miniszterekkel, nagykövetekkel együtt. Előadást tartottam én is, és pont pár napja tudtam meg, hogy olyan pozitív változások történtek az esemény után, hogy a francia kutatóállomás, illetve a francia északi-sarki kutatás több támogatást fog kapni. Azt gondolom, az én munkám is hozzájárult ehhez, hiszen az emberek képekből tájékozódnak. A képek, amelyek a fejünkben lenyomatot képeznek, el tudnak indítani egy-egy ilyen változást.

A képeid nemcsak információt hordoznak, de esztétikai jellegük is van. Nekem leginkább a barokk olajfestményekhez hasonlatosak, Caravaggio jutott eszembe, aki nagyon erősen használta a fény és az árnyék kontrasztját. Van valamilyen művészi koncepciód arra nézve, hogy hogyan alkotsz képeket?

Köszönöm szépen, hogy ezt a párhuzamot hozod, mert nagyon szeretek múzeumokba járni, tanulmányozni a régi nagy mesterek az alkotásait. Számomra a legnagyobb inspiráció Rembrandt. Ő volt az, aki a fényt a fejében látta, és úgy festette meg a fényt, amilyen fény nem létezett. Az ő festményeit tanulmányozva igyekszem az én munkámat is ebben a hasonló fényjátékban megalkotni. A kutatónőkről készített portrésorozat inspirációja Rembrandt Ámor szappanbuborékot fúj c. festménye.

A képeidhez is Te magad alkotod meg a fényt, hiszen hosszú hónapokig nincsen napfény a sarkvidéken. Ez már önmagában nagy kihívás lehet, azonban sok minden mással is szembe kell néznetek. Részt vesztek olyan szimulációkban, ahol a viharos jeges vízben kell helyt állnotok, vagy megtanítanak titeket arra, hogyan kell viselkedni, ha feltűnne egy jegesmedve. Hogyan tudsz ezekre pszichésen és mentálisan készülni?

Pszichésen és mentálisan ezekre nem kell felkészülni, mert amikor ezen a helyen vagyok, vagy az Északi-sarkon, akkor azon a helyen vagyok, ahol a legszívesebben tartózkodom. A sötétség pedig egy olyan varázslatosan gyönyörű természeti jelenség, amivel egyszerűen nem tudok betelni. A sarkvidéki éjszaka csillagai című projekt révén beszélgettem a Spitzbergákon élő emberekkel, és ők is azt mondják, hogy számukra a leggyönyörűbb időszak a sötétség. Négy hónapig tart a sarkvidéki éjszaka. Október végén megy le a Nap a horizont alá, és március elején jön fel. Ez igazából olyan, mintha a gyönyörű karácsonyi fények időszaka négy hónapig tartana. Legszívesebben ebben a sötétben fotózok, pont azért, mert azt a fényt, amit a fejemben elképzelek, a lámpáimmal ebben a sötétben tudom létrehozni. Számomra az óriási kihívás az, amikor 24 órás világosban vagyok az Arktiszon, és megpróbálom létrehozni ezt a kontrasztot, de az sokkal nehezebb.

Charlotte Havermans, az Alfred Wegener Sark- és Tengerkutatási Intézet kutatója és Marine Ilg a Kings Bay Tengerészeti Laboratóriumtól biológiai kutatási hálót telepít Kongsfjordenben.

Egy interjúdban azt mondtad, hogy a sarkvidéken az ember mindig jelen van. Ez azért fogott meg, mert a „jelenben levés” a pszichológiában, a buddhizmusban vagy akár a jógatanításokban a mindfulness állapota, ami azt jelenti, hogy valóban ott vagyunk, mindent érzékelünk, ami körbevesz minket, és hogy mi is részei leszünk annak a mindennek. Mi a te jelen állapotod, a te mindful állapotod, amire törekedni próbálsz?

Ez a jelen állapot az expedíción nagyon könnyedén jön, nem is kell rajta dolgoznom. Tudatosan ezt akkor vettem észre, amikor a Mosaic expedíció keretében több hónapot töltöttem el a sarkvidéki sötétségben, közel az Északi-sarkhoz, a Polarstern hajón. Maga a kutatóút egy éven keresztül zajlott, én az első szakaszban voltam ott három és fél hónapon keresztül, ez idő alatt csak és kizárólag a hajón lévő száz emberrel találkoztunk, a következő civilizáció olyan három hét hajóútnyira volt. Ott éreztem meg igazán tudatosan, hogy annyira az adott pillanatban léteztem, hogy az nehezemre esett, hogy a holnapra gondoljak, az pedig még jobban, hogy elhagyjam azt a kicsi buborékot, amiben voltunk, és esetleg az otthoniakra vagy bármi másra gondoljak. Tehát azon kellett dolgoznom, hogy a gondolataim el tudják hagyni a hajót. A természetes állapot az volt, hogy a jelenben vagyok. Egy-egy ilyen expedíció számomra egy spirituális út is, egy gyógyulás, mert az egész ottlét alatt én teljes mértékben a jelenben élek. Az ember érzékei kifinomulnak, a kis antennák, amivel érzékelni tudjuk a körülöttünk lévő világot, kitisztultak és élesebbek lesznek.

Nagyon sok nem mindennapi helyzetben lehetett már részed az életedben, sok izgalmas helyszínen. Van olyan, amit ki tudnál emelni? Gondolok itt akár egy illatra, egy momentumra, akár néhány másodpercre.

Ahogyan az illatot említetted, a sarkvidéken nincsenek szagok. A jégnek az illatát érzed, a hidegnek az illatát érzed, de nincsen semmiféle illat a levegőben. Amikor az Antarktiszon voltam másodszor, a Neumayer kutatóbázison, a Német Űrkutató Intézetnek volt egy projektje, ahol egy konténerben zöldségeket termesztettek a célból, hogy akár a nemzetközi űrállomáson vagy a sivatagban is lehessen zöldségeket termelni. Tehát olyan környezetben, ahol a feltételek nem adottak a zöldségtermeléshez. Emlékszem a pillanatra, amikor bementem ebbe a konténerbe, és újra éreztem a zöldnek az illatát, a paradicsom és az uborka az illatát, mert ezeket nem lehet érezni sem az Arktiszon, sem az Antarktiszon, mert ott semmilyen illat nincs a levegőben.

Esther Horvath előadást tart a Varázslatos Magyarország díjátadóján

Amennyire tudom, az életed most egy háromszögben zajlik az Északi-sarkkör, Németország és Sopron között. Amit Rólad lehet látni a médiában, azok általában a fotózáshoz és a kutatásokhoz kötődnek. Hogyan képzeljük el azt az Esthert, aki épp nem az elemekkel dacolva, hatalmas túlélőruhákban fotózik a sötétben, hanem ugyanolyan civil ember, mint bárki más, hogyan telnek a hétköznapjaid?

Ezen szoktam én is gondolkozni, mert a social médiában vagy ahol megjelenek, vagy megjelenik a munkám, csak a sarki kutatásokról, ezekről az óriási expedíciókról esik szó, miközben én otthon teljesen normális életet élek. Az egyik barátnőm szokott rajtam nevetni, mert a hétköznapi életem egyáltalán nem a kalandokról szól, otthon inkább arra vágyom, hogy valami finomat főzzek, hogy otthon legyek, olvassak, meditáljak. Imádom a reggeleket, szeretek korán kelni, reggel kávézni, utána tornázni. Igyekszem majdnem minden nap sportolni, versenybiciklizek vagy elmegyek reggel futni. Nagyon sok munkám van otthon is, mert egy-egy kiállításra vagy előadásra is fel kell készülni, a képeket ki kell dolgozni. A covid ideje alatt, amikor sehova nem tudtunk utazni, elindultam egy főzési utazáson, és leteszteltem, melyek azok az ételek, amelyek számomra tényleg jók, és melyek azok, amelyek nem, és azóta szinte minden nap főzök. Ha Sopronban vagyok, akkor viszont nagyon szeretek hegyet mászni. Szeretem ezt a kettősséget. Hamburg belvárosában élek, de el tudnám képzelni a németországi otthonomat egy erdő közepén, ahol az expedíciók és óriási kalandok után visszahúzódva főzőcskézek, futok az erdőben és élem a teljesen egyszerű életemet. Amikor az Arktiszon vagyok, nagyon sok izgalmas pillanatban van részem, ami az egekbe repíti az ember adrenalinját akár amikor a jégen dolgozunk, akár a sötétben, vagy ha jön egy jegesmedve. Beszélgettem egy kutatóval, aki az Orvosok Határok Nélkülnek dolgozik és hasonló pillanatokat él át, amikor háborús övezetben tartózkodik. Mindkettőnket nagyon megváltoztatott ez a hétköznapi életben. Amikor az ember átéli azt, hogy kint van a koromsötétben az Északi-sarkhoz közel és önmagára van utalva. Vagy hogy átéltem azt, hogy jegesmedveőrként tizenkét ember életéért voltam felelős, amikor jött a jegesmedve. Hazaérkezve egy-egy ilyen útról a problémák nagyon picikének tűnnek. Nem idegesítem föl magamat szinte semmin, a hétköznapi problémák, hogy nem jön a busz, egyszerűen nem jutnak el hozzám amiatt, mert mondjuk két héttel előtte olyan dolgot éltem át, amitől életek függtek.

Lehet, hogy mindenkinek meg kellene találnia a saját maga Arktiszát, hogy meg tudják ezt élni.

Nagyon szépen köszönjük a beszélgetést Esther Horvathnak, és azt, hogy megosztotta velünk rendkívüli életútjának egy szeletét.

Az interjút készítette: Kövesi Eszter (VM)

Esther Horvath és Kövesi Eszter